Kócos ékszerek

ez most nagyon személyes lesz...

tegnap este beszélgettem a fiammal, nem, erről nem, ez csak kettőnkre tartozik, de ma sokat gondoltam rá, nagyon sokat... tizennyolc éves múlt decemberben...

nem véletlenül vagyok itt, nem véletlenül jöttem el két és fél hónapra, ez nemcsak az ékszerekről szól, hanem rólam is, hogy tudtam, ki kell lépnem, mozdulnom kell, emberek közé menni, mielőtt teljesen begubózom abba a remeteségbe, ami egyébként egyáltalán nem áll távol tőlem, de ezen túl szól kettőnkről, a fiamról és rólam is... októberben lesz három éve, hogy bezártam a kis boltot és azóta dolgozom otthonról, online... három hónappal azelőtt zártam, hogy ő tizenhatéves lett... hosszú a történetünk, és hogy így történt, ahogyan, annak sok része nem is volt tudatos, van, aminél csak utólag látom, miért is kellett pont így... nem fogom részletezni, talán egyszer megírom egy regényben, talán ez az a regény, ami még rám vár...

két és fél hete, hogy eljöttem és hiányzik... amikor nagyon elkap az érzés, akkor megnézem a kulcstartómon ezt a kis figurát, kilenc éve van velem, kilenc éve kaptam tőle...

nem, nem vagyok a legjobb anya, de az ő anyja vagyok, mindazzal együtt, amit ez jelent, és leginkább azt jelenti, hogy nekem kellett az ő anyjának lennem, az ő anyjává válnom...

sokszor féltem, sokszor hoztam szar döntéseket, és mégis, vagy talán éppen ezért, ezekkel együtt vagyok az, aki, és identitásom szerves része, hogy ennek a fiúnak, lassan férfinak, aki az egyetlen lehetséges önmaga, én vagyok az anyja... nagyon érdekes, még a pocakomban volt, amikor az apja meggyőződéssel állította, hogy lány lesz, én nem gondoltam erről semmit, de aztán kiderült, nagyon hamar, hogy fiú és én pontosan tudtam abban a pillanatban, hogy nem is lehet más, nem lehet lány, nekem nem lehet lányom, nekem csak fiam lehet, nem tudom jól elmagyarázni, ennek is sok-sok rétege van, miért van így, de így van...

és ma nagyon erősen tört rám  az érzés hazafelé a kempingbe, hogy nemcsak hogy nem lehetett volna lányom, de senki más nem lehetett volna a gyerekem, csakis ő, mint ahogyan az is teljes bizonyosság, hogy neki senki más nem lehetett volna az anyja, mint én (szerintem mindenki mást ledarált volna, olykor én is úgy éreztem, hogy éppen le vagyok darálva, csak aztán valahogy kiderült: mégsem)

ha ő nem ő és én nem vagyok én, akkor semmi nem úgy lett volna, nem az lennék, akivé mellette lettem és fordítva

élsz az életed medrében, folyik, mint mindig, működsz, rutinból sokszor, és ha ott vagy éppen, nem tudsz kilépni belőle, nem tudsz rálátni...

aztán eljössz mintegy 200 kilométert, eltelik egy kis idő és teljes szépségében kibomlik, hogy minden pont úgy van, ahogyan lennie kell, mindazzal a változással együtt, amit ez a távolság létrehoz...

mindennél jobban szeretlek